404 Széppróza

Ágyak az életemben

By

Tegnap éjjel egy barátommal lebonyolított (meglehetősen melankolikus) telefonbeszélgetés végén így köszönt el: megyek, és azt teszem, amihez a legjobban értek: bebújok az ágyba, alszom és álmodok.
Én még fennmaradtam, elővettem a naplóm, hogy megírjam a nap történéseit – na nem mintha olyan egetverően sok minden történt volna velem –  és erről, hogy alvás, ágy, álom, különös gondolatok mozaikdarabkái éreztek késztetést arra, hogy összeálljanak egy képpé, enyhén szólva lehasznált elmém vásznán. Meg is örültem, ugyanakkor elszomorodtam, de elhatároztam, valamit összekovácsolok ebből a látomásból.
Első felvonásként a következő kép ugrott be: apa alszik, mert elfogyott a 2 x 2 literes kannából a bora. Mama szintén horkol, mivel apa felidegesítette, és a kétdecis barackpálinkán kívül, ami amúgy is lefolyt a torkán, pluszba ugyanennyivel hajtotta végre a műveletet. A testvérem nincs itthon, de ha aludni készül valahol, biztosan azon izgul, mi lehet odahaza. Hiszen pont ezért van távol. Belopóztam hát alvó apámhoz, és nyugodt lélekkel kiöntöttem magamnak egy pohár bort (voltam mindehhez 15 éves), majd a magammal hozott vizet beleöntöttem a kannába, az azt ellepő muslicák legnagyobb felháborodására. Én naiv gyerek! Mikor felkelti a megvonás, annyi szájíze sincs, hogy a nyelvét érezze! Ma már tudom. Nos, ez csupán a nyitány akart lenni.
A következő szín négy év szünet után játszódik. Nagymama súlyos beteg, már ki sem tud kelni az ágyból. Forgatom, mosdatom, masszírozom, elkerülendő a felfekvéseket, de egyszerűen annyira nyomták a csontok a testhajlatain lévő vékony bőrét, hogy elkerülhetetlen volt a kialakulásuk. Ágyneműcserék, rituális gyakorlattá váló kényszeres mozdulatok, és legvégül, amikor lezártam a szemeit–  minden rongyot a szemétbe hajítottam. Halálos ággyá lett az, amin egykoron még meg is tudtam nevettetni, pedig ezt elérni nála dicsérendő teljesítménynek számított.
Amikor alig rá egy évre kórházba kerültem (Madách-nál volt Prága 1, nálam Kórház 1 lesz ), akkor a nővérke megmutatta, hogyan kell szakszerűen beágyazni, ha a patyolatból megérkezik a friss, ropogós, és lebélyegzett ágynemű: Jó, rendben, igaz a többiek ágya úgy nézett ki, mint amin este alvás helyett valami egész mással töltötték az időt, de az enyém stimmelt. Viszont kezdtem haragudni az ágyakra, visszatérő átkos tárgyaknak tekintettem őket.
Kiengedtek végül, már nem számítottam nagyon bolondnak, csak annyira, amit még elbír a társadalom. Odabent összeismerkedtem egy lánnyal, albérletbe mentem, és mit ad Isten: újra előbújt a lidérc: az ágy. Az a helyzet állt elő, hogy akár egy merülő csónakban, olyan volt benne aludni, és minden olyasmit tenni, ami megköveteli a 18-as karikát.
Egy napon így szólt a kedvesem: Meg kell javíttatni az ágyat, az egyik fele folyton beszakad!!!
– Jó, majd beszélek a nénivel! – válaszoltam. (A néni volt a tulaj)
Másnap felhívtam.
– Csókolom, nem tetszik tudni valakit, aki megszögelné az ágy alját? Beszakad.
– Beszakad édesem? Nekünk sosem volt vele gondunk…
– Tetszik tudni, rosszul alszom, gyakran forgolódom!
Hát komolyan elszégyelltem magam a telefon mögött, amiért a hithű keresztény hölgynek ilyen ostoba hazugságot eresztettem el, és mivel színészi képességeim akkoriban még igen csak virágoztak, valószínűleg el is hitte. Az ágy a rákövetkező éjszakán tökéletesen funkcionált. Igen ám, de a tv csak három csatornát közvetített, most ez volt a gondja. C’est la vie! –  ahogy a francia mondja. A világon semmi sem tökéletes.
Akkor jöjjön a Kórház 2, amihez elérkeztünk. Szívgondokkal –  finoman fogalmaztam –  bevittek a kardiológiára. Na, itt aztán bőven akadtak ágyas históriák!
Ízelítő:
–  Nővérke!!! Emelje meg a fejemet kérem!
–  Hová emeljem Dezső bácsi? Már ül!

A betegszoba túlsó végéből:
–  Nem látják, milyen gyűrött a lepedőm?!
–  Nono! Kivel tetszett hancúrozni az este?
Hát őrület volt, az biztos.

Viszont itt, a kórházban esett meg velem az, ami az önzetlenségbe vetett hitemet guillotine alá fektette. Addig-addig mondta a kedvesem (az ágy- és tv kritikus), aki bejárt hozzám, hogy fáradt, feszült, ideges, messze vagyok (semmi vész, gondoltam, majd én megyek hozzád „egészséges-látogatóba”, ha van beteg-látogatás, legyen a fordítottja is), hogy egy nap így szóltam hozzá:
–  Drágám, gyerekünk úgysem lehet, mivel nem vállalom az öröklés kockázatát, magam még itt fogok rostokolni jó ideig, a legjobb megoldás, ha elválnak útjaink.

Ezután kimentünk a folyosóra az utolsó meghitt sétánkra az infúziós hordágyak között kacskaringózva, amikor is a liftre várva egyszer csak megcsókolt. De úgy, ahogy előtte soha.
–  Ne haragudj, képtelen voltam megállni –  mondta zavartan, és igen, nem vicc- erotikusan.

Többet nem jött, és ahányszor csak bevackoltam magam az ágyba, eszembe jutott a mondat:
– Hagyjuk abba!
Most, hogy mindjárt nyugovóra térek, mosolygom. Tudom, hogy ennek az ágynak a rugói öregebbek rég eltávozott nagyapámnál, és mire elhelyezkedem, abbahagyják a nyikorgást…
Majd folytatják álmomban.

You may also like