441 Széppróza

A világvége elmaradt  (megint)

By


Maga volt a borzadály. Isten verése. A végítélet. Az elmúlt éjszaka. Számomra.
Álltam, reszkettem egy ezer ágú, nem tudom milyen fa alatt a biztos halálra várva. Telibe találó villámcsapás félelmében. A sok közül. Mert amennyi cikázott, kékesen lángolt felettem! Kár tagadni, rosszkor voltam rossz helyen. Ítéletidőben. Az égzengést időnként túlrecsegő zsebrádióból annyit hallottam némiképp, hogy a narancssárga vészjelzésből vérvörösbe váltanak át. Kik, hogyan, miként, merre, hogyan s egyáltalán? Ebben a lázas vihar vert, kiszolgáltatott állapotban el sem tudtam képzelni. (Jó, utólag: a meteorológiai szolgálat.) Akkor csak abban voltam biztos, hogy a nagyothallókat, süketeket is érzékelésre bíró recsegés, ropogás pillanatnyilag sem szünetelt. A megváltónak sem!? (nem, nem Isten káromlás!)
Az egyik villanás a lombok sűrűjéből karórám számlapjára esett. Szűz Anyám! Éjjel két óra. Hogy lehet, hogy ÉLEK MÉG? Mi történt? Valamelyik sarló, vagy kasza alakú villámnak már rég le kellett volna sújtania rám! A sok évi átlag szerint. Vagy mi…
Megúsztam volna? Vagy már nem is élek? Meghaltam, és… A reinkarnáció törvényei szerint ismét újjászülettem? Megint itt, ezen a rohadt földön? Nagyon úgy tűnik! Büntetésből kerültem vissza? Hogy van még dolga velem a Teremtőnek?
Jaj Istenem. Jégszemek. Körömnyiek. A lombok ezek sújtásától is megvédenek. Nem semmire sem tudok határozottan, meggyőzően válaszolni arra, ami tudatom alatt, vagy fölött(?) történik. Sem tőről metszett paraszti egyszerűséggel, sem professzori magasságból. Hát igen! Tűnődni, meditálni tudtok itt csak. Töprengeni. Arról ábrándoztam, hogy ennyi, hirtelenében, mondhatnám pillanatok alatt összesűrűsödött DÖBBENET után milyen jó lenne megpihenni, megnyugodni. Ledőlni, lefeküdni ide a fa tövébe. Bele a pocsolyába? A fogalmam sincs milyen helyzetbe?
Nem! Ne tedd! – érvelt ez ellen „második énem”. Ha már feltámadtál újra kell kezdened ezt az életet itt… Ha már jó szándékú ember megjelenésére, közelségére nincs esélyed, akkor képzeletedben vonultass fel magad körül állatokat! Dehogyis gilisztákat, piócákat, gerincteleneket! … Hűségeseket. Odaadókat. Macskát, kutyát. A lóról már nem is beszélve, akik mindenféle előítélet nélkül odatelepszenek melléd. Óvnak, intenek. Esetleg  oldalba h…oznak. Riasztó, tűréshatárig eljutott magányodat mindenképpel feloldanák! Hm. Csakugyan bőrig áztam. Mosogatórongy lettem. Á-tól cettig. Nem, mégsem. Rossz ez a hasonlat. Nem éttermi konyha mosogatójában áztam el. Itt, kint az életben! És bent? A belvárosban? Ha innen kikerülök?
Megint találkozni fogok az élet elvetéltjeivel! Sántákkal, bénákkal, egy lábúakkal, egy kezűekkel. Meg a legnagyobb bánatomra: a sokadik Mancuskámmal is. Aki bíborban-bársonyban azon fog sírni, rettegni, hogy nyolcvan év felett itt kell hagynia a „páva lábakon álló” földi mennyországát, amelyért egy élet keserves munkájával megdolgozott. Besúgó volt, kurva, minden gazság gyakorlója, amit csak elképzelni  lehet, vagy lehetetlen. Jaj, de ismerjük a mesét! Én kérem ősz hajjal, becsületesen öregedtem meg! Hm, hm… Mik nem jutnak eszembe ebben a fergetegben! Zagyvaságok? Ostobaságok? Ha én ezt ebbeli állapotomban meg tudnám ítélni.
Ja igen! Jut eszembe az is, tulajdonképpen (voltaképpen?) soha nem voltam megelégedve senkivel, semmivel. Legfőképpen önmagammal. Mást sem csináltam az elmúlt „rámborula” évtizedek alatt, mint csak pereltem, kifogást emeltem a NAGY BETŰS(?) élettel szemben. A magam módján! Lehetőleg a hivatalos helyeket, szerveket kikerülve. Kicselezve… Mint az egykori közigazgatást irányító, azt felügyelő tanács, bíróság, és ezeknek társszervei, fiókintézményei.
Mi a fene ez? Panasznapot tartok ezen az elfuserált éjszakán? Netán?
Írni! Írni! Kellene erről a nem mindennapi élményről.
Micsoda? Hogy nem mindennapi? Na most elbizonytalanodtam. Mit szólna mindehhez Józsi bácsi a második világháború minden borzalmával a háta mögött? Józsi bácsi a túlélés örök példaképe!
Úgy húsz-harminc évvel ezelőtt találkoztam vele. Zalában az úgynevezett Huszonya hegyen. (A legenda szerint húsz anya élte túl a török hódoltságot). Ült velem szemben, saját pincéjének árnyékában, ahogy ő mondta, meszely itóka mellett kilencven évesen.
– Tudja mit csináltam?  Igyekeztem kikerülni mindent! Behívó parancs? Bele a budiba! Megjelentem ugyan, de valahol mindig hátul. Jöttek, özönlöttek a kommunisták, az ávósok,  a nyilasok, úgy mondják, hogy az erőszak szervei. Én nem voltam hazaáruló! Nem esküdtem fel se Hitlerre, se Sztálinra, se Horthyra. Nem beszélve Rákosiról. Csak az Istenben bíztam. Akinek a föld alól (tömegsír) is sikerült kikaparnia.
Na, ne. Hajnalodik tán? Mintha madarak  csiripelnének. Tényleg visszaérkeztem? Újra a földön? Nahát! Még ilyet! Ez a fa amelybe, mint lélekvesztőbe, annyira kapaszkodtam nem kimondottan akasztófa! Tocsogok itt a merő vízben-sárban, térdig élő micsodában. Az ég bocsássa meg nekem, amit elkövettem. A megbocsájthatatlant. Vége lett. Templomkertben ébredtem fel.
Meggyőződésem, hogy nem akaratlanul, véletlenül.

You may also like