Van nekem egy fiatal, jópofa barátom, a Todi, aki hajléktalan szállón lakik. Történt nemrég,hogy újságírók keresték fel a szállót. Az intézmény vezetője Todit ajánlotta riportalanynak, elvégre értelmes, jó kiállású, udvarias gyerek ez a Todi, ráadásul fotogén is. Kell ennél több egy zsurnalisztának? Nos, a média sokat látott munkatársai csóválták a fejüket, hümmögtek, mihelyt meglátták Todit, csupa divatos, márkás cucc volt rajta. No, mindegy, gondolták, és feltették az első kérdést. Hogyan lett hajléktalan? Todi válasza meglepte őket: én nem vagyok hajléktalan, hanem otthontalan, és nem azzá lettem, hanem annak születtem! Anyám ott felejtett párhetes koromban egy lépcsőházban, mint valami batyut. Árvaház, szálló, hajléknak ugyan hajlék, de távolról sem otthon. Van munkája? Igen, gépkocsivezető. Mennyit keres? Havi 120 ezer nettó. Cigi, pia, drog? Se bagó, se kábítószer, néha néhány pohár sör, vagy bor, rövid soha. Végül a fotós arra kérte Todit, öltözzön át, mert ha ilyen divatos, márkás ruhában fényképezik le, a kutya sem fogja elhinni róla, hogy csöves. A fiú ezen meglepődött, vállat vont és csupán ennyit szólt: na húzzanak a fészkes fenébe, és lelépett. Azt hiszem, hazánk lakóinak 90 százaléka ha azt a szót halja, hajléktalan, toprongyos, koszos, ittas alakot képzel maga elé. Régóta motoszkál a fejemben az a gondolat, hogy írni kéne egy tanulmányt erről a témáról. Minap egyik kedves kollégám egy ifjú hölgyről mesélt, aki 50 oldalas dolgozatot írt a hajléktalanságról. Vele, Kulcsár Tímea Ágnessel beszélgetünk.
Volna kedved családodról, gyermekkorodról, iskoláidról néhány szót ejteni?
Már pár napos koromban furcsa dolog történt velem. Szüleim mesélték, hogy a korházból éppen kiengedtek bennünket, amikor hirtelen kigyulladt a szomszédos épület, de ez engem állítólag cseppet sem zavart. Talán eme tűzeset miatt lettem tűzről pattant tüzes lány. Családunk szeretetben élt, és él ma is, mindig összetartottunk, rengeteget köszönhetek szüleimnek. Egyébként büszke keresztanya vagyok, nővérem huszonegy hónapos kislánya a keresztlányom, tündéri, rendkívül eleven baba. Általános iskolát és a gimnáziumot Ráckevén végeztem, mivel ott laktunk, aztán elhatároztam, hogy újságíró leszek, ebben anyukám maximálisan támogatott. Kommunikációt hallgattam a Budapesti Műszaki Egyetemen.
Nem is tudtam, hogy a BME-n van kommunikáció szak is.
Pár évvel ezelőtt indult.
Hogy érezted magad a sok informatikus és mérnök hallgató között?
Kitűnően. Mi ugyan külön épületben voltunk, de sűrűn összefutottunk a reál szakosokkal, jól kijöttünk velük. Persze időnként viccelődtek velünk, mint például, „ugyan miféle szak az a kommunikáció szak, talán valami büfé szak”, no de mi sem maradtunk adósok, de tréfálkozás miatt soha senki sem sértődött meg.
Lediplomáztál, a vizsgadolgozatodat a hajléktalanságról írtad. Miért ezt a témát választottad?
Volt egy tanárom, akinek vesszőparipája volt ez a kérdéskör, sokat foglalkoztunk vele, de egyébként is érdekel ez a dolog, szociális érzékenységem jóval fejlettebb az átlagnál. Ha alaposan belegondolunk, nagyon esetleges, hogy valaki jólszituált környezetben nevelkedik, avagy nélkülözni kénytelen már gyermekként is, ne adj isten, nincs is családja, és nem hogy nulláról, de sok-sok mínuszról kezdi az életét. A mai világban igen nehéz felfelé kapaszkodni, annál könnyebb lecsúszni, otthontalanná, hajléktalanná, csövessé válni, Ez bárkivel hamar előfordulhat.
Milyen módszereket használtál, mely elvek szerint láttál munkához?
A médiát böngésztem végig, elsősorban azt vizsgáltam, hogyan viszonyulnak a kérdéshez, milyen a hozzáállásuk, hangvételük. Azt tapasztaltam, hogy túlnyomórészt negatív dolgokat hangsúlyoznak, itt-ott borzasztóan primitív sztereotípiák is előfordultak, sőt, még nyilvánvaló, szembetűnő csúsztatásokra is akadtam. Természetesen felvettem a kapcsolatot hajléktalanokat segítő szervezetekkel, intézményekkel is, rengeteg bajbajutottal elbeszélgettem. Áttanulmányoztam a szakirodalmat, adatokat gyűjtöttem minden elérhető helyről, míg végre összeállt a kép.
Véleményed szerint mennyire tehetnek az emberek arról, hogy utcára kerülnek, mekkora az arányuk azoknak, akik maguknak köszönhetik a bajt, és hány százalékuk teljes egészében a körülmények áldozata?
Erről semmiféle adat nincs. Tulajdonképpen arról sincs pontos, naprakész adat, hányan vannak. Becslések szerint a számuk 15 és 30 ezer között lehet. Még azt is nehéz százszázalékosan meghatározni, kik azok, akik hajléktalannak számítanak, csak egy példát említenék vonatkozó olvasmányaim alapján, a devecseri iszapkatasztrófa kapcsán maga a szakma is megosztott volt, hogy az áldozatok minek számítanak, átmeneti hajléktalannak, vagy valami másnak? És akinek van a feje felett tető, ám se víz, se villany, se fűtés nincs a lakásában, az mi?
A hivatalos meghatározás hogy hangzik?
Az számit hajléktalannak, akinek nincs bejelentett lakóhelye, vagy a bejelentett lakcíme hajléktalan szálló.
Szerintem ez a meghatározás nem fedi a valóságot. Ismerek olyan hajléktalant akinek van bejelentett állandó lakcíme csakhogy az a ház, ahová ő be van jelentve, már évek óta nincs is, lebontották, parkoló van a helyén! Mekkora azoknak a száma akik szállón laknak, és hányan vannak, akik utcán, vagy menhelyen töltik az éjszakákat?
A Február harmadika csoport 2013. februárjában végzett felmérést, 9293 adatlapot töltöttek ki, ebből 6706 személy aludt szállón, vagy menhelyen, a többiek utcán éjszakáztak. Megjegyzem, közel sem sikerült valamennyi otthontalanhoz eljutniuk, és azok közül is sokan megtagadták az adatlapok kitöltését, akikhez eljutottak. Tehát a tizenötezres létszám ugyancsak optimista becslés, valószínűleg sokkal többen vannak, talán még harmincezernél is többen. Pontos felmérést készíteni szinte lehetetlen.
Tapasztalatom szerint óriási különbségek vannak az úgymond otthontalanok, és az úgymond csövesek között. Vannak akikről el sem hiszi az ember, hogy hajléktalan, szállón laknak, tiszták, jólöltözöttek, munkájuk van, esetleg nyugdíjasok, ők valójában csupán otthontalanok, aztán vannak, akik éjszakáikat menhelyen töltik, közöttük kevesebben dolgoznak, sokan kisnyugdíjasok, de azért legtöbbjük ad magára, végül a teljesen utcán élők, akik nagyobb része igazi csöves és ez lerí róluk, de az utcán élők között is akad rendszeresen tisztálkodó, ápolt külsejű egyén. Szerinted hol található az a pont, ahonnan még fel lehet állni, találtál-e erről valamiféle adatot?
Statisztikát tudtommal sehol sem vezetnek arról, hogy a különböző egyedek hogyan jutottak oda, ahol épp vannak, arról sem, a különböző szinteken mekkora a létszámuk, hatalmas apparátus és rengeteg pénz kellene a pontos kép kialakításához. Arról még csak fogalmam sincs, melyik az a pont, ahol még fel lehet állni, nyilván minél mélyebbre csúszott valaki, annál nehezebb neki visszakapaszkodni, de ez teljes mértékben egyéntől függő. Ha valaki keményen elhatározza, hogy kikeveredik a bajból, a pokol mélyéről is napvilágra juthat, míg az, aki csak ül a járda szélén és várja a sült galambot, az valószínűleg örökre ott marad. Ha valaki feladja, azon már borzasztóan nehéz segíteni.
Megtesz a társadalom mindent, amivel segíthet az elesetteken, vagy sokkal többre lenne szükség?
Talán a szemléleten kellene elsősorban változtatni. Attól hogy valaki hajléktalan, még lehet tisztességes, értelmes, értékes ember. Szóval a sztereotípiákat ki kellene irtani. Az igaz, hogy sok olyan program van, amivel a fedél nélkülieket segítik, de például hiába segítik őket a munkakeresésben, ha valakinek nincs lakása, szörnyen nehéz helyt állnia a munkában. Csupán itt, Budapesten rengeteg üres lakás található, talán lehetne ezekből szociális bérlakásokat csinálni, ahol a kiskeresetűek lakhatnának, vagy a közmunkához járjon lakás is.
Mint ahogy régen voltak a szolgálati lakások?
Igen, valami ahhoz hasonlóra gondolok, hiszen rengetegen veszítették el otthonukat a miatt, mert hogy elvesztették a munkahelyüket, és hosszú időn keresztül képtelenek voltak újra elhelyezkedni. Az holtbiztos, hogy a sok ezer üresen álló lakás az égvilágon semmi hasznot nem hajt.
Vannak a közeljövőre szóló fontos terveid?
A legfontosabb, hogy végre stabil állást találjak. Két lapnál is gyakornokoskodom, és elég sokat nyüzsgök, de ez még messze nem az igazi. Mellesleg anyagot gyűjtök egy bennem motoszkáló regényhez, igaz, ez még csak a jövő zenéje.
Sok szerencsét! Köszönöm a beszélgetést.
