508 Interjú

A 216-os szoba  titka – Bemutatkozik az AHA színpad

By

Szerintem az AHA színpadról sem tudósítani, sem beszámolni nem lehet, és még kevésbé érdemes tényszerűen. Sokkal hitelesebb képet kapunk, ha a gonzó irányából próbáljuk megközelíteni magát a jelenséget. Ennek szellemében próbáltam a társulat vezetőjének, Füsti-Molnár Sándor “Fecskének”, a 216-os szobában elkövetett beszélgetés során diktafon által rögzített hangos gondolkodását kivonatolni. AHA-élményeket mindenkinek!

A hajléktalan emberek abban különböznek a többitől, hogy többen laknak egy szobában. Nem látunk bele pl. a lakótelepi lakásokba, csak halljuk, hogy hogyan zajlik ott az élet, és nagyon sok családban durvább helyzetek vannak, mint itt, a szállón…
Az emberi értékek a színház, meg a miegymás művészetek hatására szép lassan előjönnek. Az AHA egy fíling, egy közeg, egy otthon, egy védhető és szerethető csoport. Azt szoktam volt mondani, hogy hangosak vagyunk, de nem vagyunk rossz emberek (nevet). Mindig vannak súrlódások, dünnyögések, mindenfélék, de ha valami gond van a színpad körül, akkor mint a rómaiak teknősbékája: seggel fordulunk egymásnak és kifele bokszolunk, mint az állat…
A hajléktalanszállón van egy 8-12 ágyas szoba, és – tetszik, nem tetszik –, hallgathatjuk egymás hortyogását, röfögését, böfögését, illuminált beszédeit, satöbbi. Így alkotó munkát végezni nem lehet. Általában azok az emberek, akik olvasnak, rajzolnak, stb., félrehúzódnak és perifériára fognak kerülni. … Ha a játszóknak a színpad számára memorizálnia kell, esetleg szöveget összemondani, – hát: nehezen menne, ám ebben a helységben (a 216-os szobában) összejöhetnek, ehetnek, ihatnak, számítógép van. Ez az ő birtokuk…
12 éve megkértek, hogy csináljunk karácsonyt a szálló lakóinak. Kép fogalmazódott meg az agyamban: József, Mária, Három királyok. Összekapartam öt embert, de hat szerep volt, egyel kevesebben voltunk, mire jött egy hajléktalan srác – egy mai napig író emberről van szó: ő a Kokó – Olyan sikere volt annak a legénynek a darabbal, hogy döbbenet. – Atyaisten, miért ne lehetne ennek egy nagyobb formát adni?…
Magyarországon ennek nincs hagyománya, a módszertan maga az AHA színpad. Azt szokták mondani, a suszterszéknek minimum három lába kell legyen, attól stabil: nálunk kell lennie egy intézményi bázisnak, egy anyagi bázisnak, a harmadikat mi tesszük hozzá, ez a szeretet. Lehetne még több lábon állni, de az álom marad…
Egyetlen fenntartóként megjelenik a Magyar Vöröskereszt Budapest Fővárosi Szervezete. Pályázataival segít bennünket a Hajléktalanokért Közalapítvány, az Unicredit Bank, a valamikori Vodafone Alapítvány, magánadományozók, médiatámogatók, akik sokat segítettek, hogy életben tudjunk maradni. Az önkénteseknek is sokat köszönhetünk, kiemelném, a Berényi Anikót, Nagy Zsuzsát és Lilit, és persze ott van a családom, aki a teljes támogatáson túl benyeli azt a rengeteg időt, amit nem velük töltök.
Amíg a fejekben nem rakunk mindent a helyére, addig nagyon nehéz bármilyen innováció. Csak megjegyezném, hogy összecsapjuk a kezünket, sokszor tehetségétől függetlenül horrorisztikus összegeket költünk egy-egy emberre, csak azért, hogy fejlődjön, lelke épüljön, személyisége szépüljön, és tömegeknek, akiknek tényleg nagy szükségük lenne épülésre, szépülésre és mindenre, azokra nagyon keveset fordítunk…
A legfontosabb a játszóval, a klienssel, a színpadtaggal, megérttetni: ezt neki akarnia kell. Azzal próbáljuk segíteni a csoportot, hogy amit lehet, alá teszünk, cserébe munkát várunk, még csak tehetséget sem, mert ha megvan a megfelelő szeretet, akkor az én dolgom az, hogy hozzárendeljek egy figurát, egy karaktert. Ez később elhivatottsággá alakul…
Tudathasadásos állapot… Van egy szakmám, úgymond szociális munkás, aminek megvan az etikai kódexe, és gyakorlatilag az összes szabályát időről időre fölrúgom. Mert van egy intézményesült lét, és van egy művészlét. Ami az egyik oldalon igaz az életben, nem igaz a másikon és fordítva. Hiszen olyan helyekre jutunk el és be (tévé, rádió, művészvilág, pápalátogás…), ahova mások évtizedeket várnak, és akkor sem sikerül.
Micsoda párhuzamos világ ez, igen! Van, mikor visszasüllyedünk a hétköznapokba, reggel fölkelünk, este visszajövünk a szállóra, ez egy másfajta létforma. Más, mint amikor próbaláz van, amikor előadásláz van…
Soha nem kérdezem a múltat. Ha valaki belép azon az ajtón, nem akar magáról beszélni, nem fog, nem is kell, nem is kérdezem. Ha valaki ötpercenként kér segítséget, akkor ötpercenként igyekszem neki segíteni, de ha valaki egész életében csöndben marad, akkor nincs számomra mondanivalója. És ez nem azt jelenti, hogy mi nem vagyunk barátok.
Bizalmi viszonyba kell kerülni a másikkal, és ez a csoport lehet annak eszköze, sőt kőkeményen az eszköze, hiszen egymásra vagyunk utalva.
Ez a színpad egy vezérhajó. Olyan jeget tör föl, ami a társadalmat feszegeti, hogy igenis egy hajléktalan képes értékelhető produkciót előadni. Képes adni nekünk, rendezett körülmények között élő embereknek, holott nekünk kellene nekik adnunk. Az előadás végeztével jön a taps, és az egy nagyon fontos momentuma a dolognak!
Hiszem azt, hogy aki elfelejti, milyen volt gyereknek lenni, az szegényebb lesz. Én gazdagságot kívánok mindenkinek! Ne felejtse el a lehunyt szemei mögött az álmot. Ne felejtse el, hogy milyen volt, mikor bebújt a takaró alá és vacogott a sárkánytól, de ne felejtse azokat az első szerelmes pillantásokat, amiket egy nőnek, vagy férfinak vetett, a nagy hősöket… egy picit maradni kell gyereknek. Az egy szerelem, az egy érzés, és művészetet is csak így lehet csinálni, hogyha alázatosak vagyunk ebben.

Tamás (Szaki)
A színjátszásról szól az életünk. Az állásinterjún is úgy kell megjelennem, hogy a legapróbb jele se legyen annak, hogy én hajléktalan vagyok. Lehet, én is egy lecsúszott narkós lennék, de tartást ad, hogy a többiek hisznek bennem, várnak, és elismerik, amit csinálok.

Laci bácsi
Azelőtt kocsmáztam, alkoholista voltam, nem volt se barátom, senkim… Az egész úgy jött, hogy néha javítottam egy-két dolgot a színpadnak, és a Fecske mondta, van-e kedvem beszállni. Olyan, mint egy család. Elhagytam az italt.

Sziszi
Mondta a Laci bácsi, hogy kéne játszani. Teltek a hetek, mondtam, nem megy, dolgom van, aztán a Fecske is győzködött, végül elvállaltam, azóta csinálom. Nyugdíjas vagyok, és leírtak. A színpad elfoglaltságot ad, megyek ide-oda amoda, az ember kimozdul…

Laci
Tetszik, amit csinálok. Lefoglal. A mindennapokban kevesebb a feszültség, van mit várni. Várom a próbákat, várom az előadást. Egyszóval szeretem. Szeretnék kitörni, és ebben segít a színpad, de ha sikerül, a színpadot akkor sem hagyom el.

Nagy Zsuzsi (önkéntes, a pénzügyi szektorban dolgozik)
A színpadnál az én szerepem alapvetően a színpadvezető segítése, pl. a nemzetközi kapcsolattartásban, levelezésben… Részt veszek a szervezésben, ügyintézésben, szállítmányozásban, jelmezek és kellékek igazításában. És néha te vagy anyánk helyett anyánk – teszi hozzá Fecske nevetve.

www.hajlektalanszinhaz.eu

You may also like