2.1. Az első munkanapom
A Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskola elvégzése után a SKÁLA Budapest Nagyáruház ösztöndíjas előszerződésével a zsebemben mentem két osztálytársammal együtt szeptember elsején a felvételi osztályra. Mindketten a Ferenc névre keresztelődtek, így csak becenevükön szólítottuk őket. A szőke, kicsit magasabb, de soványabb Pimpi, míg a barna Höri névre hallgatott már a középiskolában is. Pimpi már az érettségi előtt hajtogatta, menjünk együtt a Skálába dolgozni, mert neki a személyzeti osztályvezető a rokona, jó helyre fog bennünket elhelyezni. A nagy, fehér épület lenyűgöző látványként emelkedett a fejünk fölé, amikor leszálltunk a négyes villamos végállomásánál. Pimpi vezetett bennünket a ház ablaktalan oldalán. Elmentünk a személyzeti bejárat mellett, amin Hörivel együtt meglepődtünk.
– Nem az épületben van a személyzeti osztály, hanem egy kis faházban – mutatott Pimpi maga elé.
Csak egy hosszú faházat láttam, nem gondoltam volna, hogy ez a hatalmas fehér házhoz tartozzon. Inkább látszott felvonulási épületnek, elképzelhető, az is volt, mikor az áruházat építették. Végül is Pimpi vezérletével pontosan nyolc órakor beléptünk az utolsó ajtón. A félhomályos folyosón már két hasonló korú lány várakozott. Nem voltak csinosak, ezért nem kezdtünk el társalogni velük. Egy fiatal, csinos hölgy lépett ki a folyosó leghátsó ajtaján.
– Felvettek a könyv osztályra – dicsekedett nagy örömmel a másik két lánynak.
– Mennyi lesz a fizetésed? – érdeklődött az alacsonyabbik lány.
– Ezerhatszáz forint alap, plusz jutalék – válaszolt büszkén a szépség.
– Az jó – szólt a másik lány, de ebben a pillanatban nyílt az ajtó.
– Kérem a következő felvételist – szólt ki rajta egy negyven év körüli kedves nő. – Á, Feri, megjöttetek? Szívjatok el egy szál cigarettát, addigra végzek a lányokkal
– Csókolom, Klári néni! Üdvözli az édesanyám – köszöntötte Feri a hölgyet, aki addigra már bement a lányokkal.
Kimentünk a faház elé, közben egyre több fiatal érkezett felvételre. Höri nem dohányzott, ő sportember volt. Az ajtó mellett álló hamutartó éppen az áruház árnyékának határában állt. Velünk szemben, a Nap irányában pedig a hatalmas parkoló terült el. Még elég kevés autót lehetett látni. Viszont a faháztól jól látható volt az áruház hátsó része, ahol az áruátvétel történt. Ott minden állást elfoglaltak a teherautók, nagy sürgés-forgást láthattunk.
– Most szállítják az árut – jegyezte meg Pimpi nagy szakértelemmel.
– A legtávolabbi kocsiból éppen tévéket rámolnak ki – szólt közbe Höri.
– Én elintéztem, hogy a Híradástechnikára kerüljünk, mert az a legelitebb – folytatta Pimpi.
Közben elszívtuk a cigarettánkat Pimpivel, és türelmetlenül léptünk be az addigra már zsúfolásig telt homályos folyosóra. A sorban állok kelletlenül, de előre engedtek, hiszen mindenki láthatta, már előttük a helyszínen várakoztunk. Pár perc feszengő várakozás után nyílt az ajtó, és mosolyogva kijött a két nem éppen szép fiatal lány
– Felvettek bennünket a Hypermarketbe – éljenzett az egyik, de már el is viharzottak mellettünk.
– Gyertek fiúk, nektek is keresünk valami jó helyet abban a hatalmas fehér házban – szólt ki Pimpi távoli rokona.
Mindhármunk papírjait elkérte, majd olvasni kezdte azokat. Mi addig feszengve álltunk a kis irodában, melybe csupán egy íróasztal és egy szék fért be.
– Jól van fiúk, a papírjaitok rendben vannak. Megbeszéltem a Híradástechnikai osztály vezetőjével, hogy egy műszakba kerüljetek. Már nagyon vár titeket, ezért siessetek elintézni az adminisztrációs munkát, és jelentkezzetek nála a második emeleten. Sok sikert, és érezzétek jól magatokat a mi fiatalokból álló közösségünkben – búcsúzott el.
Dél tájban végeztünk az adminisztrációval. A teljesen új narancssárga köpenyünkben érkeztünk a második emeleti híradástechnikai osztályra. Négy eladó és egy pénztáros tartózkodott a pultok mögött. Összenéztek, mikor megláttak hármunkat a vadonatúj köpenyünkben, kezünkben a felvételi papírokkal. Az egyik fiú beszólt egy függöny mögé, ahonnan szinte azonnal kilépett egy fiatal, helyes, barna nő.
– Piroska vagyok, az osztályvezető helyettes – mutatkozott be.
Mi is bemutatkoztunk, majd behívott bennünket a függöny mögé.
– Ebédeltetek? – kérdezte kedvesen.
– Nem – válaszoltuk szinte egyszerre. – Reggel nyolc órától árjuk ezt a nagy házat körbe-körbe az iratainkkal – szólt Feri kissé gúnyos hangon.
– Az nem jó. Menjetek fel a harmadik emeleti személyzeti étterembe ebédelni, míg én elolvasom a papírjaitokat.
Felmentünk. Egyetlen köpenyes embert sem láttunk az önkiszolgáló egységben, de ez nem zavart bennünket. Beálltunk a sorba, és kiválasztottunk a nyolc-tíz menü közül a legfinomabbakat. Én bélszínt vettem tükörtojással és hasábburgonyával. Mellé még kértünk egy-egy üveg Radeberger sört. Nem is fizettünk érte túl sokat. Találtunk egy üres asztalt az üvegfal mellett, ahová leültünk. Alig kezdtünk azonban hozzá az evésnek, mikor a szomszéd asztalnál ülő öltönyös férfi hozzánk fordult.
– Önök mióta dolgoznak az áruházban? – kérdezte a fiatal férfi.
– Ma reggel nyolc órától – felelte Pimpi, még le sem nyelve a falatját.
– Akkor nem tudhatják még, hogy nem ez a személyzeti étterem. Ez a vásárlóknak van fenntartva. Különben is munkaidőben nem lehet szeszesitalt fogyasztani.
Megköszöntük a kioktatást, bár fogalmunk sem volt, kinek köszönhetjük. Persze ettől még nyugodtan elfogyasztottuk az ebédünket, sőt még a sörünket is megittuk. Visszavittük a tálcánkat, majd lementünk az osztályra.
– Aláírtam a papírjaikat, így már teljesen készen vannak a felvétellel. Vigyék le a személyzetire, utána pedig beosztalak titeket egy-egy régebbi dolgozó mellé – fogadott bennünket Piroska.
Mikor visszaérkeztünk a faházból már a főnöknőnk is megjelent. Marika negyven év körüli, magas, barna hajú hölgy volt. Nem volt olyan szimpatikus, mint a fiatal helyettese, de nagyon adott az öltözködésére.
– Nagyon örülök, hogy megérkeztetek. Sajnos tegnap öt kollégánktól kellett elbúcsúznunk, mert túllépték a hálapénz határát. Remélem ez veletek nem fog előfordulni. Pirosra bízlak titeket, úgyis vele lesztek egy műszakban. Jó munkát fiatalok.
Ezzel a szónoklattal otthagyott bennünket és egyben az osztályt is. Állítólag nem sokat tartózkodott ott, inkább az osztályigazgatói irodában végezte munkáját, és sűrűn járt ki a városba árut rendelni. Ezt már Nagy Lacitól tudtam meg, aki mellé engem rendeltek, hogy betanítson a szakma fortélyaira. Érdekes, hogy a két Ferit is Laci nevű kollégáink avatták be az áruk ismeretébe. Nekem szinte minden új volt, otthon csupán egy fekete-fehér televíziónk és egy három hullámsávos nagy asztali rádiónk volt, de már azokat sem forgalmazták a kereskedelemben. Sajnos a látásommal is baj volt, így nehezen találtam azokat a gombokat, melyek színűkkel beleolvadtak a környezetükbe. A feliratokat is nehezen bírtam elolvasni a készülékeken. Ráadásul teljesen gyakorlatlan voltam a lemezjátszók és magnetofonok használatában. Az osztálytársaimnak ezeknek a kezelése nem okozott gondot, hiszen nekik minden akusztikai készülékük rendelkezésre állt otthon. Az én Lacimmal végül is mi az alkatrészek pultjához mentünk. Ott elmagyarázta a kazetták, kábelek és más alkatrészek funkcióit. A műszak végéig még le is blokkoltam két kazettát, egy Sokol rádiót és egy hálózati csatlakozót. Höri egy MK-27-es kazettás magnetofont, Pimpi, pedig egy Orion fekete-fehér televíziót adott el. Az aznapi élményeinket nemcsak az öltözőben beszéltük át, hanem átmentünk a négyes villamos végállomásánál – az út túlsó oldalán működő Aranyfürt nevezetű étterembe is. Ott még két rövidital és két üveg sör mellett folytattuk az élménybeszámolót. Így telt el az első munkanapom, melyet büszkén meséltem el otthon is a szüleimnek.
